Locsolkodás

A kánikulában nagyapa-gazdi fejébe vette, hogy bármi áron (és az eszközök tárházában bővelkedve) vizessé tesz.
Ezt előbb egy slaggal kezdte.

Aztán megpróbált meglocsolni.

Végül valamit elkezdett mesterkedni. Én kíváncsian figyeltem, mi készül.

Először vártam az új játékot. Ha harc, akkor legyen harc!

Aztán elkezdődött az üldözés a kilukasztott fejű flakonnal.

Bujócska.

Végül a pihenés. (nézzétek a kuka másik oldalát is, milyen hosszú vagyok) :)

Leó egyre rozogább

Szegény Leó, öreg harcos!


Ez a legfrisebb kép gyerekkori barátomról, aki a megsüketüléshez, megvakuláshoz és raszta-rockerré váláshoz vezető út utolsó stádiumában van.
Gazdim számára rejtély, de például a gumicsirkét úgy fogom meg, mint egy hímes tojást és ennek megfelelően azonnal el is engedem, ha kiveszik a számból. Ezzel szemben Leót, az oroszlánt szó szerint kicsinálom. Egyáltalán nem kímélem, tépem, cibálom, mindenkinek dugdosom a lábához, hogy játsszon velem Leó kárára huzigálós játékot (Leóval). Aztán amikor elvennék, hogy játsszanak velem, akkor nem adom, ezt pedig Leó sínyli meg.

Összehasonlításképp Leó (fénykorában) és kicsi-én régebben:

Bűz

Na, csináltam egy ügyes húzást! Nagy kánikulai sétánk során belehemperegtem valami rothadó, már-már cefrévé vált konyhai hulladékba, amitől átható bűzre tettem szert. Sétálótársaim először nem tudták, hogy belőlem jön az őket kísérő szag, de aztán amikor megvilágosodtak, hát nagyon igyekeztek nem a közvetlen közelemben maradni. (ami nem volt könnyű, mivel cikázva közlekedtem). :)

Hazatértünkkor aztán azonnal jött a hideg zuhany, szó szerint. Sajnos kutyasampon nem állt rendelkezésre, így dupla samponos, majd - mivel ez sem segített - mosószappanos fürdetést kaptam, amit végülis sorsomba beletörődve tűrtem, persze közben igyekeztem minél nyomorultabb pofát vágni, hátha így hamarabb abbahagyják. :)

Paradicsombéli víg napjaim - A Boldogság színhelye: Balatonfüred

4 és fél napig Füreden nyaraltunk, ahol - és ezt bátran kijelenthetem, -  eddigi kutyalétem legboldogabb napjait töltöttem!

A péntek éjszaka ugyan állandó sírdogálással telt, amit gazdi nem is tudott mire vélni; óráról órára felkelt hozzám, hogy hol vizet adjon, hol megnyugtasson, de nem jött rá, mi lehet a bajom. Aztán mostanában nagyon rászoktam az ugatásra is, (ami a környező kétlábú közösségnek nincs nagyon ínyére), és éjjel többször is vad ugatásba kezdtem.


Másnapra, ahogy konstatáltam, hogy a kert is, ház is az én területem, már kiegyensúlyozott kutyi lettem (mindenféle, a kertet megközelítő járókelőt megugattam vagy megmorogtam. Egészen nagypapás lettem ezzel a gyakori morgással, de legalább jól megijednek a betörők, höhö).

Kutyajó volt, mert mindenki velem foglalkozott, még a nagymama is mindennap fogócskázott velem a kertben, nagypapa labdát dobált nekem a botjával, valamint mindig megosztotta velem az ebédjét és vacsoráját, a gyerekek feltöltötték nekem a kismedencét, Anyagazdi átvitt autóval Tihanyba úszni, fel a szőlőkbe futni, aztán még egy hatalmas duatlont is lenyomtunk: a kétlábúak bicajjal, én meg lógó nyelvvel loholva.

Így mentünk át Csopakra, ami azért jónéhány kilométer. Lemérték bringával, hogy tartósan tudok futni 24 km/h-s sebességgel (persze ennél sokkal gyorsabban is, de ez középtávon is megy, mégpedig 30 fokban).







Csopakon találtunk egy, a tihanyi kutyaúsztatónál sokkal szebb öblöt, ott mentem be a vízbe, de előtte jól meghempergőztem a sárban, amit alig bírtak utána lemosni a pofámról. (lásd Foltos kutya c. kép jobbra lent)

Most már biztonságosan beúszom akármeddig, már csak a visszahozással vannak gondok. :)





Találtunk nekem a nádasban egy nyeszlett csipogós gumicsirkét; az első feladatom az lett volna, hogy azt kihozzam, de én inkább a partról végignéztem, amíg egy hosszú bottal, félig a vízben állva kioperálják nekem. (lásd a képen)



Aztán az úszás végén egy beesett és erősen a nádas felé távolodó papucsot kellett volna kihoznom, de megint győzedelmeskedett bennem az a fajtajelleg, ami nem a retriever. (ti. nem tudni, hogy labradoron kívül mi másból vagyok még összegyúrva). Szóval én lelkendeztem, hogy dobálják a csirkémet, én meg kihozom, ők rá is dobták számtalanszor a papucsra, de én kizárólag a csirkét voltam hajlandó visszahozni. :)



Végül anyagazdi vállalta a papucsmentő hős szerepét, és így legalább elmondhatjuk, hogy együtt is úsztunk a Balcsiban. :) Még versenyúsztunk is a csirkéért! :)

A "csak-a-csirke" filozófiám mellesleg annál is inkább megdöbbentő volt, mert előző nap Tihanyban, ha bedobtak egy fát a vízbe, akkor a menetközben talált összes fát a pofámba tömtem, még olyan is volt, hogy minduntalan kipotyogott egy-egy bot a számból, és én szépen visszamentem érte. Aztán amikor begyűjtöttem az elkóborolt fát, akkor meg egy másik esett ki, és azért fordultam vissza. (kétlábú publikum nagy derültségére).

Esténként meg besétáltunk a sétányra. Azt is nagyon szerettem, mert együtt volt az egész család, még a közös kürtőskalácsból is kaptam! És ott találkoztam a kutyabarátokkal: az egyik egy olyan pici Jack Russel volt, hogy álltamban pont aláfért a pocakomnak, hehe.

Mindent összevetve nagyon jól éreztem magam: állandó foglalkoztatásban voltam, lett egy füredi labdám, lett egy gumicsirkém (lásd: jobbra "A csirkém és Én" c. képet), úsztam, futottam, labdáztam és botoztam rengeteget és egészen elfelejtettem a büdipesti kislakás unalmát. Remélem, minél előbb kijutok megint a szabadba!

Bodza NAGGYON várja már a Balcsit!!!!!

5 fej, 12 láb túrázik + 2 salto mortale a kocsin belül

Hát ma jólesően kifárasztottam magam; a 8 emberláb ment hegyen-völgyön 15 kilcsit a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban, én pedig előttük-mögöttük-mellettük (ismétlődően) vagy tripla ennyit. Számtalanszor keltünk át patakon, búvárkodtam is, sőt, az egyik duzzasztójában el is tudtam merülni a pocimig!
Aztán ebédre kaptam egy kis brassói-maradékot is.
Az egész megkoronázásaként pedig még futkároztam is egyet a Városligetben egy hasonszőrű labradorral.

Viszont el kell meséljem, a durva az volt, hogy a kocsiban hazafelé a csomagtartóban ágyaztak meg nekem (megj.: az akkora, mint egy Smart egészben). Nahát én erre annyira ráparáztam, hogy egyszercsak menetközben fogtam magam, és megjelentem hátulról, a hátsó ülésre föltett macsokkal, lihegve, nyáladzva, valamint megállíthatatlanul közeledtem előre az ott ülők nem kis riadalmára. Egyszercsak már fent is voltak a hátsó lábaim és a pucsítós popóm a kalaptartón, az elejem pedig 45 fokos szögben bedőlve előre. Az összes lábujjam plusz az úszóhártyáim kapaszkodtak mindenbe, amit értek (értsd emberek és táskák), én meg ontottam a nyálamat, remegve tartottam magam, míg láthatólag a pánikom, ami az előre ugrásra motivált, alábbhagyott. De nem úgy az autó egyéb utasaié, akik erre megálltak az első leállósávban és szépen kitessékeltek az oldalsó ajtón, majd be a hátsón, és kis viaskodás után újfent a csomagtartóban kötöttem ki.
Most már nem voltam rest, amikor a legközelebbi pánik rámtört, egy akrobatát is megszégyenítő szökkenéssel már a kalaptartón is volt a hátsó felem, az első pedig a már megszokott előre dőlős, Jacko-s pózban a hátsó ülésen utazókon. Az illető aludni vágyó egyének újabb nem kis ijedelmére. A sofőr immáron rutinosan vette az első lehajtót, behajtott a parkolóba, engem kitessékelt az oldalsó ajtón, be a hátsón. Ezúttal azonban nem kegyelmeztek; lehajtották a csomagtartó fölötti napellenzőt.
Így kellett utaznom, bezárva, a gazdim nagy aggodalmára, ám szerencsére lenyugodtam, és a városligeti játszás után már jókutya módjára nézegethettem ki a hátsó ablakon, mivel láthatóan elaludt bennem az előreugrási szándék.

Haladó úszólecke a Balcsiban

Fürdőzés Nagymaroson

Szombaton élesítgettem úszástudományomat.

kupi

Gazdi most haragszik. Szerinte nem voltam jófej. Pedig én nagyon vártam őt haza, és ő tehet róla, hogy a földön hagyta a szemeteszsákot... és hogy mozog az asztallap és le lehet verni, ha a kutya ráugrik... hogy nem szabad ráugrani? Ja. Kellett neki egyedül hagynia.

Mindenesetre a képen, ami fogadta őt hazatértében, azon nincs mit szépíteni: egy teljes zacskó szemét szétszórva az előszobaszőnyegen, a konyhában a maradék, kiömlött büdi ételmaradék-lötyikkel (és még szerencséje volt, hogy a lötyik nem az előszobaszőnyegen landoltak), a szobában egy levert asztallap és a róla leesett zacskó kristálycukor a földön szétszórva, a teamécsesek & a gyertyatartó szintén a földön (de legalább nem tört el), és a laptop, ami - nagy mázli - a széknél lejjebb nem esett.

 Én meg a romok tetején farokcsóválva örültem, hogy gazdi végre hazajött!
(Szerintem nem kéne nélkülem mennie bandázni.)

A bonus track, avagy slusszpoén, hogy egy egész doboz csokiskeksz, ami az asztalon volt, eltűnt (minden bizonnyal a pocimban)! Gazdi most azt reméli, hogy ezek után a cukorból nem ettem sokat... Mondanom sem kell, hogy erre gazdi elolvasott rögtön mindenfélét a csokoládé toxikózisról, és valami hülye amerikai vet-honlapon olyan infókat talált, ami szerint ez a dózis már halálos is lehet... :o :S Aztán magyar honlapokon meg azt, hogy ettől semmi bajom nem lesz. Aztán még éjfélkor felhívott egy ügyeletet, biztos, ami biztos. Mindenesetre jó tudni, hogy a keserű csoki sokkal kisebb adagban is káros, mint a tejcsoki!

Megtanultam úszni + a nagy kutyagolás

Végre itt az igazi tavasz!Ma gazdi elvitt a Börzsönybe egy hatalmasat túrázni (mármint ő csak picit kirándult, de én nagyjából ötszörös szorzóval számolom a kilométereimet.

Szóval gazdi számításai szerint legkevesebb 50 km-t szaladgáltam ma össze, de ez tényleg csak alsó hangon... Még a Hegyes-tetői kilátóba is felmentünk, sőt, én repetáztam is!


És nem mellékesen ma megtanultam úszni! Túra előtt is voltunk a Dunánál, ahol azonnal bementem a vízbe, de csak pocakig, és minden botot szépen vissza is hoztam, egész addig, amíg egyszer mélyre ment a bot és ahogy kutyagoltam be érte, egyszercsak kis híján elsüllyedtem. Úgy megijedtem, hogy ösztönösen elkezdtem csapkodni, mint egy vízibicikli és így simán kijutottam a partra.

Nahát ilyen furfangos vízállásra nem számítottam, úgyhogy visszavettem az ambícióimból és már sokkal kevésbé óhajtottam mély vízbe menni. Aztán végül néhányszor bementem és úsztam is!
Később a túra után is visszamentünk a vízhez és találkoztunk egy 7 hónapos fekete labival, aki még szintén nem úszott, és akit a gazdája szintén próbált motiválni úszásra. Így együtt szaladtunk a bot után, mindketten csak pocakig érő vízbe, utána álltunk és néztük a botot...

Ugattuk is együtt a hullámokat, amikor elment egy szárnyashajó meg ugrálgattunk a kis vízben.

Egy szó mint száz, ma nagyon jól éreztem magam és most teljesen K.O. vagyok

Kiköltözöm a szabadba!

Bodzakutya vonatozik Nagymaros felé, hogy min. egyhetes szabadságát boldogságosan letöltse. Kapott reggel dedalont, hogy ne ugribugrizzon a négyeshatoson & a vonaton. Vele van a hatalmas szájkosár is. (leginkább dísznek, illetve a Magyar Államvasutak iránti feltétlen és alázatos tiszteletből, ugyanis az esélytelen, hogy a buksiján maradjon, haha)
Anyagazdi meg itthon hiányolja kutyáját. :(
pár tegnapi kép a séta utáni elégedett pihenésről:

Fel vagyunk háborodva

Én azért, mert anyagazdi ma egész nap itthon volt (betegként) és nem foglalkozott velem eleget!!! Ő meg azért, mert folyton hordtam neki a játékokat, meg nyomkodtam hozzá az orromat, meg még ugattam is neki / hozzá (mit tegyek, ha az enyhe célzásokból nem ért), sőt, kb. percenként feltettem a mancsaimat a díványra és szerinte ezzel én őt gátoltam a tanulásban... hmm... úgyis tudom, hogy nem szereti azt az 1700 oldalas könyvet...

Meg az se tetszett neki, amikor a friss, tisztán felvett naciját lelkesedésemben 2 perc alatt nyál és kutyaszőr elegyével telítettem. 

De azért nem volt kőszívű és így egy jó nagyot sétáltunk. Egy egész kutyaklub volt lent, akikkel vagy másfél órát kergetőztem és labdáztam.
Egy teniszlabda mínusz megint...

Amúgy újdonság gyanánt mostanában horkolok és röfögök. Anya szerint, ha beneveznének egy malac versenyre, akkor a röfögés-számban minden sertés elbújhatna mögöttem... hahaha. Nem tehetek róla, hogy van valami az orromban. Szerinte persze velem van a baj, mert ha nem porszívóznám fel a járdát és a Majort teljes terjedelmében, akkor nem is lenne semmi nem-odaillő az orromban és a felső légutamban.

depressziós állapot javulása

Jelentem, hogy egynapos súlyosnak tűnő - és labradorokra nem jellemző - depresszióm sokat javult! Anyagazdi levitt a Városmajorba, ahol majdnem két órán keresztül futkoshattam a haverkutyákkal a gyönyörű napsütésben. Még teniszlabdákat is szerzett nekem, szám szerint hármat, amiből kettőt el is hagytam, és ebből kiindulva a harmadikat már csak otthon kaptam meg. A többi gazdi megdicsért, hogy szép nagyot nőttem, mióta utoljára láttak.
Otthon most kezdem realizálgatni, hogy eggyel kevesebben vagyunk, de még nem para. Inkább csak az nem tetszik láthatóan, hogy megszoktam a elmúlt két hétben, hogy körülöttem minden kétlábú szerettema fejem magasságában alszik az ágyban és könnyen nyalogathatóak / ráncigálhatóak voltak, most meg megint a "kétlábú a galérián, én meg a földszinten" helyzet van.
Na, megyek horkolni. Holnap délutánra megint nagy sétát igért be a gazdi, most arról fogok álmodni.
 

depresszió

kiszedték a varratokat, most már boldog kutyus lehetnék, mert szabad rohangásznom, erre depressziós lettem. Hallottatok már ilyet? Egy labrador, aki depressziós... egész nap csak fekszem, játszani sem volt kedvem se kutyával, se macskával, se emberrel. Még a hűtőszekrény-nyitásnál se tolakodtam az első sorba, mint mindig, sőt, még a fülem botját se mozdítottam. Valami nem stimmel. :(

A karomvágás hőse

Minden napra jut valami izgalom. Ma például embereim egy karomvágóval támadták meg mancsaimat. Nagy naivan azt hitték, hogy nőiesen tökéletes karmaimat könnyű lesz levágni, de mekkorát tévedtek!

Először is többször meg kellett engem kergetni. Aztán mindig elbujdokoltam, bementem mindenféle asztal és szék alá és utána három kéz fogott le, míg a negyedik próbálta lenyisszantani a karmokat. (A képeken látható, mekkorák voltak. illetve a csont is, amit anyagazdi hozott nekem jutalmul, mert már előre tudta, hogy hős leszek)

Végül nagyapagazdi érte el a sikereket, minek köszönhetően a mellső mancsaim már szépen pedikűrözve vannak.Most már csak sokat kell aszfalton járnom, hogy a reszelés része is meglegyen.

kutyanagy bevásárlás

Ma kimentünk anyagazdival egy kisállat-áruházba, ahol kaptam egy szájkosarat és egy állítólag nagyon jó (amilyen drága volt, reméljük, hogy jó is) bolhanyakörvet. Hát majd ősszel beszámolok róla, hogy mennyire volt jó!

A szájkosár nagyon kemény menet volt! Felpróbáltak a fejemre mindenfélét; fémet, bőrt és műanyagot. Én persze próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék, elnéztem más irányba meg pislogtam, de sajnos nem segített. Amikor aztán nagy hercehurca árán felkerült egy szájkosár a fejemre, rekordidő alatt megszabadultam tőle. (David Copperfield veszett el bennem valahol). :)

A képen az a pillanat látható, amikor leszedtem magamról (ami pontosan egy pillanattal az után történt, hogy rám tették) :)

Mindenesetre a lényeg, hogy azért kaptam ezeket, mert lehetséges, hogy kiköltözök több napra Nagymarosra, és a vonatozáshoz kell a szájkosár, az ottani rohangászáshoz pedig a bolhanyakörv. :D
Szóval megint szebb napok köszöntenek be és lassan véget ér a lesittelés időszaka is. (pénteken szedik ki a varrataimat)
Egyébként már az inkontinencia-problémám is sokat javult, ennek mindenki nagyon örül.

Bodzagazdik szomorúak

Mindazonáltal boldog kutya vagyok (jó, hogy nem értek még semmit), szépen gyógyulgatok, ma már egy negyedórás sétát is megengedtek nekem, de kizárólag pórázon. A mozgásigényem továbbra is hatalmas, vagy még annál is nagyobb. Amikor valaki hazatér, akkor akkora patáliát csapok a rohangászással és ugrálással, hogy az nem biztos, hogy jó a pocaksebemnek. Embereim még nem jöttek rá az ellenszerre... :)

Jön még kutyára furminátor!

Ma volt az első napom a sitten. Egész jól bírtam! Még kilencet kell aludni és kutya egészséges leszek! A kedélyem már abszolút felhőtlen, farkat ismét orbitális amplitúdóval csóválok, ha tetszetőset látok. :)
Ma Nagyapa-gazdi etetett, ami fenséges falatokat és királyi adagokat jelent - a család teljes mellszélességű ellenvetése mellett. Sétálni nem voltunk, csak pisi-kaki intézés erejéig, ahogy a szabály előírja. Kicsit becsúszott a lakásba is valamicske, mintha újra bölcsis lennék. (de meg kell mondjam, hogy amióta bemehetek a tiltott szobába az állapotomra tekintettel, azóta kicsit úgy érzem, hogy nekem most mindent szabad. És persze a neoliberális nagyszülői nevelés hatása még rátesz erre egy lapáttal)

Késődélután végre hazaértek a gazdik és Anyagazdi elhozta a furminátoromat. Egy ideig nyugton tűrtem, hogy a méretemmel egyező térfogatú szőrtől szabadítsanak meg, de aztán rettentően meguntam és próbáltam szökdösni, de mindig visszahívtak és akkor mindig visszamentem.
Aztán jött a porszívó! Ezek meghülyültek! Nem elég, hogy a fél bundámat lefésülték rólam, nem! Nekik ez még semmi! Megtámadnak egy hatalmas, zajos szörnyeteggel! Na, azzal hadakoznom kellett, ha meg akartam védeni magam. Még a szuperugatást is bevetettem! De aztán amikor Nagyapa-gazdira figyeltem (nála mindig finom falatok vannak kilátásban és amúgy is nagyon szeretem), orvul kiporszívózták a fenekemet!!!!!!!! Hát! Wufff.

Húsvéti hercehurca

Na, képzeljétek, csütörtök este kiköltöztettek a telekre! Szuper érdekes péntekem volt, milliónyi új szaggal, rengeteg élettérrel a friss levegőn.

Aztán gazdik értem jöttek pénteken és a rettegett autóval elvittek az állatorvoshoz Esztergomba, aki szépen megműtött. Nem is volt semmi baj, este szépen felcipeltek az emeletre a pokrócomban, kialudtam magam és másnap már hajnalban olyan friss és üde voltam, mint a húsvéti nyúl! Apránként felfedeztem az egész telket, és imádtam, hogy az életterem nem korlátozódik 45 négyzetméterre...

Na, ez volt a baj! Sajnos a 3 nap alatt lépcsőkön fel-le megtett kilométerek nem kedveztek a frissen felvágott pocakomnak. Gazdik azon aggódtak napról napra, hogy mint egy zacskó, kezd lógni a pocim. De közben konzultáltak a dokinénivel és mivel felhőtlen jókedvem volt és az ínyem is szép rózsaszín volt, így senki nem gyanakodott semmi rosszra.

Aztán hétfőn hazafele menet már aggasztóan nagy és duzzadt lett a pocim és el is kezdett átvéreződni a kötés (a fotó akkor készült), úgyhogy dokinénivel egyeztetve Verőcénél vettünk egy 180 fokos fordulatot és Letkés fele elmentünk Esztergomba.

Amikor felfektettek a műtőasztalra és elkezdték lebontani a kötést, kiderült, hogy semmi más nem tartotta már a belsőségeimet, csak a ragtapasz! :o
Mind a 3 réteg varratot sikerült elszakítanom a sok rohangászással. Akkor már mindenki látta, hogy nagy a baj, én meg csak féltem, de nagyon. Úgyhogy hamarosan kaptam az altató szurit a fenekembe, miközben hárman fogtak le. Apagazdi maradt segédkezni a műtétre előkészítésnél a dokinéninél, Anyagazdi pedig kilőtte magát a dokibácsiért, mert ehhez ketten kellettek.

Aztán ezután már semmire sem emlékszem, csak az autóban ébredtem föl hazafele. Először nagyon megijedtem és iszonyatosan elkezdtem vinnyogni, de kiderült, hogy csak azért csináltam, mert nem kaptam Seduxent, és a hirtelen ébredésben azt se tudtam, hol vagyok. Szerencsére aztán hazáig nyugodt voltam, és most is itt szunyókálok gazdi lába alatt.

Most lesittelnek 10 napra. Itt leszek a nagyszülőknél egész napos felügyelet alatt és sétálni sem mehetek, csak a legszükségesebbek elintézése erejéig. Az a baj, hogy rendkívül hiperaktív vagyok és már most is állandóan fel akarok kelni, meg örülök mindenkinek, aki erre jár, úgyhogy nem lesz könnyű dolga az őrzőimnek. Pláne, hogy őket a leggyengébb fából faragták, ami a kutyanevelést illeti, és ezt én is tudom. :)

Bodza féléves! - szülinapi fotósorozat Leóval - aki sok mindent megért már

1. Így hoztuk haza Őket (Bodza 2 hónapos):

2. Közös szunyóka Leóval 3 hónaposan

3. Szemtől szemben Leóval (akinek még itt is volt szeme, orra és farka) 4 hónaposan 

4. Öreg Lepukkant Leóval félévesen (most)