4 és fél napig Füreden nyaraltunk, ahol - és ezt bátran kijelenthetem, - eddigi kutyalétem legboldogabb napjait töltöttem!A péntek éjszaka ugyan állandó sírdogálással telt, amit gazdi nem is tudott mire vélni; óráról órára felkelt hozzám, hogy hol vizet adjon, hol megnyugtasson, de nem jött rá, mi lehet a bajom. Aztán mostanában nagyon rászoktam az ugatásra is, (ami a környező kétlábú közösségnek nincs nagyon ínyére), és éjjel többször is vad ugatásba kezdtem.
Másnapra, ahogy konstatáltam, hogy a kert is, ház is az én területem, már kiegyensúlyozott kutyi lettem (mindenféle, a kertet megközelítő járókelőt megugattam vagy megmorogtam. Egészen nagypapás lettem ezzel a gyakori morgással, de legalább jól megijednek a betörők, höhö).
Kutyajó volt, mert mindenki velem foglalkozott, még a nagymama is mindennap fogócskázott velem a kertben, nagypapa labdát dobált nekem a botjával, valamint mindig megosztotta velem az ebédjét és vacsoráját, a gyerekek feltöltötték nekem a kismedencét, Anyagazdi átvitt autóval Tihanyba úszni, fel a szőlőkbe futni, aztán még egy hatalmas duatlont is lenyomtunk: a kétlábúak bicajjal, én meg lógó nyelvvel loholva.
Így mentünk át Csopakra, ami azért jónéhány kilométer. Lemérték bringával, hogy tartósan tudok futni 24 km/h-s sebességgel (persze ennél sokkal gyorsabban is, de ez középtávon is megy, mégpedig 30 fokban).
Csopakon találtunk egy, a tihanyi kutyaúsztatónál sokkal szebb öblöt, ott mentem be a vízbe, de előtte jól meghempergőztem a sárban, amit alig bírtak utána lemosni a pofámról. (lásd Foltos kutya c. kép jobbra lent)
Találtunk nekem a nádasban egy nyeszlett csipogós gumicsirkét; az első feladatom az lett volna, hogy azt kihozzam, de én inkább a partról végignéztem, amíg egy hosszú bottal, félig a vízben állva kioperálják nekem. (lásd a képen)
Aztán az úszás végén egy beesett és erősen a nádas felé távolodó papucsot kellett volna kihoznom, de megint győzedelmeskedett bennem az a fajtajelleg, ami nem a retriever. (ti. nem tudni, hogy labradoron kívül mi másból vagyok még összegyúrva). Szóval én lelkendeztem, hogy dobálják a csirkémet, én meg kihozom, ők rá is dobták számtalanszor a papucsra, de én kizárólag a csirkét voltam hajlandó visszahozni. :)
Végül anyagazdi vállalta a papucsmentő hős szerepét, és így legalább elmondhatjuk, hogy együtt is úsztunk a Balcsiban. :) Még versenyúsztunk is a csirkéért! :)A "csak-a-csirke" filozófiám mellesleg annál is inkább megdöbbentő volt, mert előző nap Tihanyban, ha bedobtak egy fát a vízbe, akkor a menetközben talált összes fát a pofámba tömtem, még olyan is volt, hogy minduntalan kipotyogott egy-egy bot a számból, és én szépen visszamentem érte. Aztán amikor begyűjtöttem az elkóborolt fát, akkor meg egy másik esett ki, és azért fordultam vissza. (kétlábú publikum nagy derültségére).
Mindent összevetve nagyon jól éreztem magam: állandó foglalkoztatásban voltam, lett egy füredi labdám, lett egy gumicsirkém (lásd: jobbra "A csirkém és Én" c. képet), úsztam, futottam, labdáztam és botoztam rengeteget és egészen elfelejtettem a büdipesti kislakás unalmát. Remélem, minél előbb kijutok megint a szabadba!
