Bodza vagyok; Labrador keverék kisasszony, aki folyton rágcsál.
8 hetesen kerültem a gazdijaimhoz, és e-vakkantásaim (elnézést Morzsikától a plágiumért) ettől kezdődően hozzátok és rólam szólnak.
Azért diktálom ezt a blogot gazdinak, hogy ha majd nagy leszek, akkor is emlékezhessenek rám, hogy milyen voltam kicsinek és mindenki on-line követhesse felcseperedésemet és minden vele járó ügyet.
A galériám folyamatosan frissül, nézegessétek! Uff, én szóltam!
Gazdijaim nagyon sokat küzdenek valami szobatisztaság nevű dologgal és már kezdenek aggódni, hogy valamit rosszul csinálnak. Pl. ma vasárnap lévén kb. két óránként levittek a kertbe, de semmi output nem volt órákig. Aztán este a jó nagy vacsi után volt jó nagy output, de persze a lakásba.
Nagyjából egyébként úgy tűnik, hogy igyekszem mindig a lakásban végezni a dolgom, lehetőleg feltűnés nélkül, hogy ne tudjanak rajtakapni, aminek pedig állítólag nagy pedagógiai szerepe lenne.
Már könyveket is bevásároltak, hátha attól okosabbak lesznek. :)
Megkaptam amúgy a harmadik szurimat, már csak egy hónap és mehetek az utcára, vaúúúú!
Most épp apa-gazdi öléből figyelem, mit dolgozik.
Huhh, eddig sem szerettem autózni, de eddig legalább a gazdik ölében fekhettem, akik nyugtatgattak és simogattak.
Na de most! A kutyafáját! Betettek az autó hátuljába! A csomagtartó hatalmas volt nekem, ide-oda gurultam benne, amíg rá nem jöttem, hogy le kell feküdni a sarkában. Annyira vigasztalhatatlan voltam egész úton, - hiába a nagyobbik gazdi barátságosan nálam tartott keze -, hogy mire megérkeztünk, remegett minden porcikám, és egy akkora nyáltermés lógott a pofám két felén, hogy három bullmasztiff is megirigyelte volna.
De aztán amikor megláttam a napköziben a haverokat, nyomban kutya bajom se lett! :)
Viszont aztán másnap reggel, amikor átvittek a napközibe megint, akkor a mindössze 5 perces autóút alatt is ugyanazokat a tüneteket produkáltam, már ami a félelmet és nyáladzást illeti. Szóval jólelkű gazdáim úgy döntöttek, hogy a nagy úton hazafelé már nem kínoznak, és így újra velük lehettem, legnagyobb boldogságomra, és még műcsontot is kaptam!!! :D
Attól tartok, hogy jövő hétvégén megint megpróbálják, hogy az odautat a csomagtartóban töltsem, mert elméletük szerint a haverok látása nagy jutalomnak számít, és így majd pozitív asszociációim lesznek az autó nevű rémmel.
Hát eddig az ül megy a legjobban, mert ezt folyton kaja előtt alkalmazzák rajtam és tudom, hogy ilyenkor nagy lesz a jutalmam. Meg amúgy is ülve látom legjobban a fejem fölött zörgetett hamit.
A gyere ment már jobban is. Mostanában gazdik szerint kezdek elszemtelenedni, vagy csak kamaszodni, de néha szerintük túlságosan is öntudatomra ébredek és ilyenkor nagy amplitudójú orbitális pályán piszkítom le, hogy épp hívnak.
A marad parancsot hiánytalanul teljesítem, mivel e parancs kimondásakor fogják a nyakörvet, szóval esélyem sincs hibázni. Állítólag ez a titka a kutyanevelésnek, hogy esélyt se adjanak a hibázásra és akkor nem rögződnek rossz szokások.
Az ereszd és a tied még új szavak, egyelőre csak ismerkedünk.
A fúj / nem parancsokat kissé gyakran hallom... nem is nagyon hatnak rám.
Na mindenesetre ma nagyot játszottunk a gazdikkal, egész este 6-tól 10-ig! Nagyokat vakkantgattam is, örömömet kifejezendő.
Gazdik egy kis tanítást is bele szerettek volna csempészni, az egész bunyó állítólag arról szólt, hogy én ne harapjam az ő végtagjaikat, de ebből (illetve a pofonokból) nekem csak az jött le, hogy nagyon vakmerő harcostársam van, ami csak egyre ingerelt az újabb támadásokra az illető végtagjai ellen.
Ez a videó akkor készült, amikor már vagy fél órája harcoltam hősiesen és itt egy kisit már megfáradt a harcos. Bodza verekszik - videó
Kisebbik típusú gazdim elolvasott mindenfélét a neten és ezért ezek ketten fejükbe vették, hogy elkezdik a képzésemet. Ma játék közben így valami apportírozást próbálgattak rajtam, ami közepesen ment. Kisebbik gazdámmal nem nagyon, de a nagyobbikkal már sokkal jobban. Eleinte ugyanis nem értettem, hogy mire jó, hogy a végén eldobják a játékomat, utána már teljesen érdeklődésemet is veszítettem iránta. Aztán amikor meg végre megkaparintottam, akkor meg magammal akartam vinni rágcsálni. De aztán a nagyobbik gazdám lelkesítőbb volt, és akkor már én is ügyesebb voltam. Szóval van bennem labrador-ösztön, az tuti! :)
Most elfáradtam, lepisiltem az egyik rongyomat és lefeküdtem aludni. Vaúú!
A tágabb értelemben vett család is elkezdett filózni mibenlétemet illetően és arra jutottak, hogy kunkori farkam akár egy japán harci kutyától is eredeztethető, míg testem, fejem egyre inkább egy labradoré. Ez jó, mert bár leharapom a karodat tőből, viszont vissza is hozom, hahaha! :)))
Hétvégére hazalátogattunk oda, ahonnan jöttem 2 hete, hogy ad egy: megkapjam a második oltásomat, ad kettő: szocializálódjak.
Hát ez maga volt a paradicsom! Ugyanis itt volt a tesóm, akit láthattok a képeken, illetve volt rajtam kívül egy egész halom retriever, (szám szerint 4), plusz Töpike, a tacskó és Céda, a vadállat, valamint két cica.
Szóval tudtam végre csomót bunyózni a velem egy súlycsoportú tesómmal és egyéb négylábú egyedekkel. :D
A galériában dokumentálva minden!
Alig várom, hogy két hét múlva a köv. szurinál is itt legyek! :)
A legfontosabb változások, hogy másfélszeresre nőttem (csinos kis dagihordó pocim lett) az elmúlt héthez képest, még sokkal jobban szeretek játszani, (ilyenkor jóval erősebben is harapok) és felfedeztem az ugatás hatalmát. Új képek a galériában!
Na elmesélem röviden, hogy kezdődött. Nov. 1-jén vasárnap érkeztem Budapestre. A másfél órás kocsiutat nem jól tűrtem, legalábbis az biztos, hogy ötször is hánytam. De ez amiatt is lehet, mert előtte nagyon bezabáltam még utoljára a tesóimmal. Azért utoljára, mert a bátyámat épp akkor vitte el egy idős házaspár és a húgomat is úgy volt, hogy elviszi valaki és akkor már végképp úgy volt, hogy egyedül maradtam volna.,de hát egy ilyen kiskutya nem maradhat egyedül a fészerben a hidegben. Szóval gazdik megláttak és gondolták, náluk jobb helyen leszek. (be kell vallani, hogy meg is tetszettem nekik egy kicsit már elsőre azt hiszem). Egyébként ők máig sem értik, hogy egy ilyen aranyos kiskutyát hogy lehet kidobni egy dobozban az út szélére. Ehhez nagyon gonosznak kell lenni.
Lényeg, hogy azóta itt rágcsálok náluk. Lemértek egy dobozba téve és jelentem, hogy az első hét közepén 2500 gramm voltam! Majd minden héten le fognak mérni, hogy lássák, hogy ügyesen fejlődök-e. A kisebbik méretű gazdi vett is nekem ebből a célból szuper kutyatápot, ami nagyranövő (large breed) kölyökkutyáknak kell, mert amikor megrendelte, még nem sejtették, hogy lehet, hogy nem is leszek olyan nagy. Nem baj, most már rendelt másikat, szóval ne aggódjatok, nem maradok éhen.
Most csuklok. Ez normális? Na, szunyok egyet.
Gazdi szerint tök hülye vagyok. Ugrálok egy fura seprű előtt és ugatok rá. Meg magammal hurcolom a takarítás közben előkerülő összes szúrós akármit (régi fogkefe, új wc-kefe, körömkefe, stb.) és azokkal játszom a lakomban.
Az is lehet, hogy előző életemben judoztam, mert olyan szép judogurulásokat tudok produkálni.
Az van, hogy nagyon édes vagyok és ezt tudom is magamról. Próbálom is gyakran alkalmazni ezt a velem született tulajdonságot, például, ha nem akarnak velem foglalkozni, akkor úgy tudok nézni a gombszemeimmel, hogy „Héé, foglalkozzatok már velem!”, hogy attól elég gyakran elkezdenek tényleg játszani velem. Ja igen, a játék. Azt nagyon szeretem, folyton csak játszom, kivétel amikor alszom vagy amikor eszem. De aludni csak azért járok, mert néha már tényleg nem lehet semmivel rávenni a gazdikat a játékra. Megfigyeltem, hogy este 11 és reggel 7 között mindig ez van. Ilyenkor elvonulok a kuckómba, mert nekem olyanom is van ám, külön erre a célra. Finom puha és összegyűjtöm és belehordom a játékaimat mind. Így tutira van mit rágcsálnom, ha felébredek.
Gyakorlatilag folyton rágcsálok, azt hiszem ez a legfőbb impulzus a világból a szaglás után. Különben nagyon vagány; csomószor olyan vagyok, mint aki csak úgy ül és rágózik és várja a haverokat a buszmegállóban. Persze még nem tudom, mi az a buszmegálló.
Szóval bármivel is közelítesz hozzám, akkor én már nyitom is a számat, mert muszáj megkóstolnom mindent. Ez alól nem kivétel semmilyen emberi végtag sem. És ez nem fenyegetés, csak tény.
Van egy jóbarátom: Leó, aki mibenlétét tekintve plüssoroszlán. Őt leginkább torkonharapom és úgy lóbálom. Még bírja.
Megjegyzem, hogy mostanában kételyek merültek fel a típusomat illetően, tudniillik, hogy labrador vagyok-e igazán. Így aztán nem is biztos, hogy nagy leszek. Mármint leszek nagy, ettől nem kell félni, csak a méretemet tekintve nem biztos, hogy labrador méretű leszek. Ugyanis a kisebbik méretű gazdám tudományosan megvizsgálta mindenféle fényképek alapján, hogy egy ugyanekkora labrador kiskutyához képest nekem
- kicsik a füleim,
- kicsik a mancsaim
- és nem is vagyok annyira zömök,
- meg a pofám se annyira nagy (de, az nagy – a szerk.)
Az ábrázatom alapján még az is beleférne a képbe, hogy egy Jack Russel is volt az őseim között, ezt a füleim is alátámasztanák. Szóval majd lassanként kisül, mi leszek, ha nagy leszek.
„A kutya nemesebb lény mint az ember. A kutya hűséges, önfeláldozó és mindenek előtt feltétel nélküli szeretete a legirigylésre méltóbb tulajdonsága, amit az ember soha nem tudhat magáénak."
