Na de most! A kutyafáját! Betettek az autó hátuljába! A csomagtartó hatalmas volt nekem, ide-oda gurultam benne, amíg rá nem jöttem, hogy le kell feküdni a sarkában. Annyira vigasztalhatatlan voltam egész úton, - hiába a nagyobbik gazdi barátságosan nálam tartott keze -, hogy mire megérkeztünk, remegett minden porcikám, és egy akkora nyáltermés lógott a pofám két felén, hogy három bullmasztiff is megirigyelte volna.
De aztán amikor megláttam a napköziben a haverokat, nyomban kutya bajom se lett! :)
Viszont aztán másnap reggel, amikor átvittek a napközibe megint, akkor a mindössze 5 perces autóút alatt is ugyanazokat a tüneteket produkáltam, már ami a félelmet és nyáladzást illeti. Szóval jólelkű gazdáim úgy döntöttek, hogy a nagy úton hazafelé már nem kínoznak, és így újra velük lehettem, legnagyobb boldogságomra, és még műcsontot is kaptam!!! :DAttól tartok, hogy jövő hétvégén megint megpróbálják, hogy az odautat a csomagtartóban töltsem, mert elméletük szerint a haverok látása nagy jutalomnak számít, és így majd pozitív asszociációim lesznek az autó nevű rémmel.
