Egy nyár története

Hogy rögtön az elején kezdjem, úgy indult egy napom, hogy hajnali 5 körül kipattantak a szemeim, agyhullámaim a napi legmagasabb fordulatszámra pörögtek és úgy éreztem, hogy átölelném a világot! Be is szaladtam azon nyomban farok-csóválva Nagyapagazdihoz, arcon nyaltam, feltettem a mancsaimat az ágyára, mert nagyon szeretem, és gondoltam, játszana velem. Ő erre nagyon ideges lett, mert nem szereti a mancsaimat az ágyán. Ezért elkezdett kiküldeni, de félálmában, ám ahhoz képest egész erélyesen. Sebaj, mert hiperaktivitásom amúgy is hívogatott már a másik szobába, ahol Anyagazdival játszottam el ugyanezt, azzal a kivétellel, hogy ő már kicsit korábban lenevelt az ágyra és fekvő emberre mászásról (nem véletlen szeretem jobban Nagyapagazdit), szóval emitt csak elvétve tudtam felhőtlenül kifejezni örömömet és szeretetemet. Aztán amikor ő is kizavart (szóval egy perccel később), akkor kirohantam és vidáman becipeltem egy kisebb-nagyobb fahasábot, amit épp találtam, hogy játsszanak már velem. Erre még nagyobb hangoskodással zavartak ki, sőt, Anyagazdi egész a bejárati ajtóig kísért és csúnyán leszidott, így egy idő után már a nagy házba nem is vittem semmiféle faárut.
Mindenesetre valahogy eltöltöttem az időmet, mire mindenki apránként kikászálódott az ágyból (egyenként óriási ovációval fogadtam minden kedves ébredező családtagomat. Amint valakit megláttam, vígan felkaptam a legközelebbi fahasábot, és toltam az illetőnek, ezzel demonstrálva szeretetemet, boldogságomat és, hogy ezek következtében játszani szeretnék).

Az általam feltárt és a kertbe hátulról becipelt fahasábok körülbelül fél-egy méter hosszúak voltak és gondosan elterítettem őket a kertben. Általában egyszerre legalább 3-4 fa volt aktuálisan a terepen, ezek közül néhányat a teraszra vittem és ott darabokra rágtam, de legáltalánosabban mindenkinek tuszkoltam a lábához, hogy játsszon velem. És legáltalánosabban mindenki elhárította eme próbálkozásomat, mert fájt nekik, hogy megkarcolta őket a fa.

De nem csak emberek voltak körülettem, hisz így - láthatjátok - halálra untam volna magam. Volt egy kutyatriász: Mackó, a dagi labi, Jockey, a labdafixált vizsla és Norma, az önfegyelmezett óriásuszkár. Ők például minden nap elsétáltak a kertünk előtt, beköszöntek (elsőként Jockey), és ilyenkor gazdik kiengedtek engem játszani. De olyan is volt, hogy délelőtti séta közben bukkantunk rájuk a Séd partján, ahol már Norma is szabadosabban fogta fel a jólneveltséget, Mackó vidáman hempergett a fűben, Jockey pedig a patakmederben fekve áztatta magát. Ja, egyszer én is bekerültem oda, mégpedig akaratomon kívül meglehetősen nagy sebességgel. Az történt ugyanis, hogy egy elvesztett pillanatomban egy bedobott kő után rándultam automatikusan, aminek következtében a következő 4 másodpercben majdhogynem zuhanórepülésben kapartam lefelé a 3-4 méter magas és 45 fokos meredekségű falon. A havi manikűr-pedikűr ezzel meg is volt. :) A végén persze a vízbe placcsantam és megnyugodtam. De aztán kifele sem volt könnyű, vagy 3-szor kellett próbálkoznom, mire végre a visszacsúszások mértékét sikerült az előrejutások mértékével meghaladni. Egész lelkes kis publikumom gyűlt a végére. :)
 
Természetesen nem csak a Sédben volt alkalmam lubickolni, hanem komoly úszás-edzéseket vettem a Balcsiban (ha ezt olvassa valami hatóság, akkor letagadom :)) És kirándulásokon is, például Szépalmán egy nagyon koszos dísztóban, illetve Balatonhenyén a patakban. (ugyanitt a kocsmában a helyi czudar macskát annyira ugattam félelmemben, ráadásul leállíthatatlanul, hogy senki nem hallotta a saját hangját sem)

 

A délutánok békésen teltek: mindenki csendesen ücsörgött és olvasott és ez jó volt. Én meg feküdtem a lábtörlőn és aludtam és a fülem bársonyosan a földre lapult és így jó volt. Néha teljesen véletlenszerűen felriadtam, puhhogva a kapuhoz mentem, megmorogtam- vagy ugattam egy épp arra sétáló áldozatot, majd puhhogva-morogva (egész öregemberes morgolódást fejlesztettem) visszatelepedtem az ajtó elé lábtörlő-borítás gyanánt.




Esténként néha bevittek a Borhétre, ilyenkor végigporszívóztam a sétány talaját mindenféle leesett falatka után kutatva - sikeresen. Ez persze gazdikat nem töltötte el a leghűvösebb nyugalommal, azonban eszköz nélkül voltak a kajadarabkák elleni küzdelmükben. A sétányt nem csak azért szerettem, hanem a potenciális kutyapajtik miatt is, itt ugyanis mindig volt kit körbeszaglászni, sokszor futkározni is. Nem utolsósorban pedig lehetett úszni. A végén már be sem kellett dobni a botot, én már a vízben voltam és izgatottan vártam, mikor repítenek be valamit, ami okot adna az úszásra.

Az az igazság, hogy nekem tetszett a Balcsinál. Anyagazdival majdnem minden este elmentünk futni 40-50 percet, bóklásztam az illatos szőlőben, alattunk elterült a rózsaszín-lile-narancssárga-kék Balaton, a háttérben a Tihanyi apátság mögött ment le az aranysárga nap. Egész líraivá váltam a sok szépségtől megrészegülve. Szaladgálhattam és szaglászhattam szabadon, aztán minden szaglászás után sprint Anyagazdi után, aki rém unalmasan, egyugyanazon tempóban futott végig. Be kell vallanom, hogy nem vagyok a bátorság szimbóluma, úgyhogy futás közben mindig bajunk akadt a környező macskákkal és egyéb utat keresztező állatkákkal, mert nekem könyörögni kellett, hogy a földhöz cövekelődött mancsaimat felemeljem, majd illető veszélyforrást biztonságosan nagy sugarú körben kikerülve folytassam utamat Anyagazdi nyomában.